A MÁSik oldal, II. Fejezet

2011.05.05. 13:25

Tengerként hullámzó zöldellő fák, szikrázó napsütés, füstös tömb házak és egy délibáb az út végén… Mintha egy képet néznék, egy olyan képet mely testemnek kínlódást szán, de lelkem epekedik az egyesülésért. Akarom, hogy a képben legyek, mely a tanterem ablakába van keretezve, akarom, hogy a perzselő aszfalt égesse csupasz talpam és gyöngyöző arcomból piciny patakok induljanak a mellkasom irányába. Egy kihalt város, egy bűnös város, semmi rózsaszín felhő, csak én és a szűnni nem akaró vágy, mely ott tart. Ez az a hely ahol lenni akarok, itt az vagyok, aki vagyok!


12:50, az órának vége.. Gazdasági informatika, ennél unalmasabb órát nehezen lehetne kitalálni. Valószínűleg a 1,5 órából, csak 1 órát töltenék képzeletbeli világomban, ha elolvastam volna a könyvet, de arra sem méltattam, hogy megvegyem. Leveszem a szemüvegem és beleteszem a táskámba a többi kacattal együtt. Irány a menza. A mai nap egyedül fogok ebédelni, ismét. Jobb szeretek egyedül lenni az utóbbi időben, több időm van tisztázni a dolgokat magamban. Sietve haladok a lépcsőn a koli átjáró irányába, nehogy összefussak egy ismerőssel. Igazán nincs kedvem most bájcsevegni valakivel. Fejemet lehajtom, szemeimet a földre szegezem, így haladok amíg be nem érek az ebédlőbe. Épp a napi ajánlatot olvasom a kifüggesztett táblán, mikor a nevemet hallom.
- Bálint? Eltűntél az utóbbi napokban! Minden rendben? – kíváncsiskodott egy hang a hátam mögül. Megfordultam, és arcomat vér öntötte el.

- Szia Noel! Az utóbbi időben nem éreztem magam valami jól, de minden ok. – Ami azt illeti, közel sem volt a helyén minden. De ez most nem számított, a szomorú, beforduló hangulatom egyhamar elillant, és jókedvű fecsegésbe kezdtünk. Ugyanazt a menüt kértük, majd leültünk egymással szemben az egyik asztalhoz. Noel elmesélt egy-két vicces történetet az egyik tanárjáról, majd megkérdezte, hogy mit csinálok este, a kérdés annyira váratlanul ért, hogy egyből rávágtam a „semmit”, holott 2 prezentációt kellett volna megcsinálnom.

-És mond, van kedved sétálni egyet a városligetben? – kérdezte mosolygó szemmel, miközben egyenesen az enyémbe mélyült. – Húú, még soha nem voltam ott, de szeretnék. Este 7 körül beugrom hozzád a szobába, és indulhatunk, ha az neked is jó.- valahogy sosem találtam a szavakat mikor Noellel vagy Bencével kellett beszélgetnem. Noelnek megfelelt a 7 óra, így a nap további részét a szobámban töltöttem azzal, hogy elkészüljek még az esti program előtt a feladataimmal. A szobám üres volt egész héten, Bencével nem találkoztam a fura délután óta, állítólag otthon van valami gubanc, és egész héten nem volt Budapesten. Az utóbbi 2 napban már nem nagyon gondoltam rá, nem tudom, hogy mit is láttam akkor pontosan, azt sem, hogy mi történt, de mióta nincs itt egy szakadék ordít mellkasomban. Egy megmagyarázhatatlan vágy húz felé. Hogy milyen lesz találkozni vele? Nem tudom, de holnapután, vasárnap kiderül. Eszembe jutott, hogy Zsanettet is elhívhatnánk este, bár nem tudom mennyire jó ötlet, ugyanis tegnap nálam járt, és egy igen mély beszélgetés közben elmondta pasizási szándékait, amiben Noel igen lehetséges prédaként szerepel. De nem akarok kerítőt játszani, oldják meg ők, ez az én estém lesz, jól fogom magam érezni bárki is legyen még ott rajtam kívül.

A nap gyorsan telt, sikerült elintéznem mindent amit kellett, meg is voltam lepődve saját magamon, annyi időm még volt, hogy egy gyors zuhanyt vegyek, és felöltözzek. Noel az ötödik emeleten lakott, lusta voltam lépcsőn menni, így a liftek elő vánszorogtam, és vártam. Szerencsétlenségemre Zsanett tartott egyenesen felém, és már messziről integetett és vigyorgott, hogy hová is készülök nélküle. Mikor közöltem vele, hogy Noellel elmegyünk sétálni és, hogy van e kedve velünk tartani, szemei kikerekedtek, és orrát fura módon ráncolni kezdte. – Nagyon jó lenne veletek tartanom, de sajnos már van programom estére. Valójában csak egy füzetet jöttem kölcsön kérni, de végül is rá ér. – volt a válasza, és már el is tűnt a folyosó kanyarban. Az 522-es szoba elé érve megálltam, és bekopogtam. Noel kijött, a hátán egy táskával, amiben (mint később kiderült ) pár doboz sör bújt meg. Az úton odafelé sokat viccelődtünk, és amint kiderült „ez egy olyan séta lesz, hogy leülünk egy padra, iszunk és beszélgetünk”, őt idézve. Az ötlet tetszett, sőt nagyon is tetszett. Mire oda értünk már szürkébe váltott az égbolt, de ez nem igazán zavart, a hőmérséklet kellemes volt, így rajtam csak egy rövid nadrág, és egy ing volt, Noelen pedig egy fekete trikó, és egy könnyű anyagból készült nadrág. Nem kellett sokáig bolyongnunk, hogy találjunk szabad helyet, meglepően kevesen voltak, de Noel ragaszkodott hozzá, hogy kövessem, mert ő tud egy nagyon jó placcot. A hely ahová vezetett eléggé el volt dugva a fák között, egy pár méter átmérőjű, szabálytalan körhöz hasonló tisztáson voltunk, pad az nem volt, csak néhány szikla darab amire leültünk. Az első doboz sör elfogyasztása után, már kellőképp beszédes, és felszabadult állapotba kerültünk. A hold megvilágításában arca olyan hatást keltett, mintha az örökkévalóságnak alkották volna, elpusztíthatatlan gyémántból. Elég gyakran rajta felejtettem a szemem, amit talán észre is vett, de nem tette szóvá. Egy fura érzés kezdett hatalmába keríteni, ami meglehetősen zavarba ejtett. Kívántam, hogy lássam meztelen testét, ahogy fürdik a hold vízesésként ráömlő fény nyalábjaiban. Azelőtt nem éreztem ilyesmit csak lányok iráni, illetve egyszer, még Bence társaságában, de az nem volt ennyire heves. Talán testem már nem bírja tovább, és hamarosan átszakad a gát, mely fogva tartja erkölcstelen vágyaimat? Bárhogy is legyen, nem érdekel ebben a percben, most csak ő van és én. Egy- két perc néma csend következett, és én azon gondolkoztam, hogy vajon milyen reakciója lenne, ha megfognám a kezét, és a mellkasomra húznám, vagy ha hozzálépnék, és ajkamat közelíteném az övéhez. A gondolat menetemet hamar félbeszakította Noel, felállt és tett két lépést irányomba, aminek következtében pár centire került az arcomtól. Mélyen a szemembe nézett, és nyelvével egy nedves csíkot hagyott alsó ajkán. A szívem elkezdett gyorsabban verni, mellkasom hevesebben mozgott, és testem minden egyes porcikája elkezdett remegni, olyan mértékben, hogy féltem fogaim vacogása szét zúzza a pillanatot. Nem tudom mennyi ideig meredtünk egymásra, de nem akartam, hogy vége legyen. Minden egyes lélegzet vételét az arcomban éreztem, és beszívtam azt. Végre karjai elindultak felém, az egyikkel derék tájt megfogott, és gyengéd húzást fejtett ki, a másikkal a hajamba túrt, és arcunk egybe olvadt. Az agyam tiltakozott, a gondolatok csak úgy özönlöttek képek formájában, tudtam, hogy nem helyes amit teszünk, de a vágy erősebb volt, és már nem én irányítottam testem, hanem valami más, egy felsőbb rendű erő. Kezeimmel benyúltam a trikója alá, és elkezdtem azt felfelé tolni, bőrének tapintása olyan érzés volt számomra, mintha egy égő selyem darabot simogatnék. Hevesen csókolóztunk, és közben karjait átbujtatva sikerült leszednem róla a felsőt. Feltárult előttem gyönyörű felsőteste, kezeimmel agresszív módon elkezdtem feltérképezni azt. Közben levettem én is a pólómat, és az egyik kezemmel félve ugyan, de benyúltam a nadrágjába, egy pillanatra abba hagyta nyakam csókolgatását, a szemembe nézett, és elmosolyodott. Ez a mosoly számomra a megnyitott ajtót jelentette. Miközben egyik kezem a nadrágjában, másikkal pedig tarkójába kapaszkodtam, egy pillanatig haboztam, hogy a boxerjébe is merjek e benyúlni. Ismét megoldotta a problémámat, eleresztett és szétgombolta a nadrágját, boxeralsóját pedig lehúzta. Nem volt túl sok a fény, de ahhoz elég, hogy lássam azt amit látnom kell, kezembe fogtam, és elkezdtem játszani vele. Egy kis idő után, már rajtam sem volt ruha, és Noel a fülembe súgott valamit. – Akarod?- lehelte. Nem tudtam hirtelen, hogy mire gondol, és meg is ijedtem a kérdéstől, mert nem gondoltam bele, hogy ennél is többre sor kerülhet. Úgy gondoltam, hogy erre nem vár választ, és ha akartam volna sem tudok megszólalni, így önkénytelenül, mintha a testem is erre vágyna térdre ereszkedtem, és a számba vettem a farkát. – Nem pont erre gondoltam, de ez is jó!- mondta mosolyogva. Nem gondoltam bele, hogy mit is csinálok, de nem is akartam bele gondolni, egyszerűen csak jó volt, és kellett nekem, kellett ahhoz, hogy önmagam lehessek. Miközben a számban volt, mindkét kezével a fejemet fogta, én pedig az egyikkel a farkát, és próbáltam befolyásolni, hogy mennyi része legyen a számban, a másik pedig a hasán pihent. Jó pár percig folytattam a mozdulatokat, azonban Noel felállított, és a földön heverő táskájában kezdett kutatni, elő vett egy gumit, amit fogai segítségével már ki is bontott. Ebben a pillanatban valami megtorpant bennem, tudtam, hogy minek kell következni, de nem álltam rá készen, nem akartam még jobban összezavarni magam, már így is elég majd megemésztenem azt, amit az elmúlt 20 percben tettem. Noel a kezembe adta a gumit és megkért, hogy húzzam fel neki. Azonban közöltem vele, hogy nem állok erre készen, még nem.

Hazafelé már kevésbé voltunk beszédesek, inkább csak ő beszélt hozzám, arra a következtetésre jutottam, hogy ő már többször is csinált ilyesmit, és biztosan azt hitte, hogy én is. A szobámba nem jött be, ami jó is, mert egyedül szerettem volna lenni. A gondolatok, tornádó módjára kavarogtak bennem, elemeztem, az elmúlt pár órát, hogy milyen folyamat vezetett idáig. Ambivalens érzésem volt, élveztem azt amit ott, és akkor csináltam, ugyanakkor bűntudatom is volt, de nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, vagy kiért. Több órán keresztül csak ültem az ágyamon, és bámultam a szemközti falat, aztán kinyitottam a szám, és hangosan kimondtam:- MELEG VAGYOK!

A MÁSik oldalad; I. Fejezet

2011.01.01. 22:58

 

 

Forró, fülledt délután van, túlságosan is ahhoz, hogy Szeptember legyen. Egyedül fekszem az újonnan kapott kollégiumi szobámban. Rég éreztem magam ilyen távol az otthonomtól, elesettnek, védtelennek. Tudtam, hogy valami történni fog, éreztem, ott legbelül, ahol az álmok, és a vágyak születnek. Valaki kopog… Érdekes, most kopognak hozzám először mióta itt vagyok, felugrottam és várakozva ajtót nyitottam.

-         Szia! Bence vagyok, úgy néz ki ezt a szobát kaptam. 304-es.- mondta erőteljes hangon az ajtó előtt álló fiú.

-         Üdv Bence! Bálintnak hívnak, igen ez a 304-es szoba.

-         Szóval akkor mától lakótársak vagyunk.- hangjában valami különös él csendült meg, s közben belépett a szobába.

-         Igen, úgy néz ki. De ezt a meleget, nem tudom meddig bírjuk elviselni.- mondtam kissé zavartan, hogy az időjárásról beszélgetünk.

-         Ahogy nézem egész délután ide süt a nap, na és mond első éves vagy?

-         Igen, nem ismerek még senkit, 1-2 órája érkeztem. Na és te?

-         Nekem már volt egy próbálkozásom… De ezen az egyetemen elsős.- közben már birtokba is vette az üres ágyat, és a ruháit pakolta szorgalmasan.

-         És milyen szakon vagy? Én HR-en, nem tudom jó döntés volt e, a szüleim ragaszkodtak, hogy adjam be az orvosira is, de az valahogy nem nagyon vonz.

-         Én marketingen, de ha jól tudom, vannak azonos óráink, felvehetnénk őket ugyanahhoz a tanárhoz. – egy lágy mosoly jelent meg arcán.

-         Ööö… Az remek lenne.- felröppent a kép a fejemben, miközben egymás mellett ülünk egy padban… a gondolattól vér öntötte el az arcomat.

-         Azt hiszem elmegyek tusolok egyet, tényleg nagyon meleg van itt…- nem tudom, hogy ezt a meleg miatt mondta e, vagy csak észrevette zavartságomat, de mindenesetre megmentette a helyzetet.

-         Én teszek egy felfedező körutat.  Később találkozunk. – felvettem egy vizes palackot, és magam mögött hagytam az öltöző szobatársamat.

Ahogy kiértem a szobából felidéztem az imént látott fiú arcát, nem is tudom miért tettem, de elkezdtem azt elemezni. Sűrű fekete haj, mely egy kicsit kócos, mintha nem fésülködött volna már vagy 2 éve, de mégis elegáns, és vad. Barna bőre, ami a szoba megvilágításában még bronzosabbnak tűnt, mint amilyen valójában lehet, azt hiszem körülbelül olyan tónusú a bőre, mint az enyém. Ajka egy férfi ajkához mérten vastagabb, és élettel teltebb, mint az elvárható lenne, és mikor mosolyog apró gödröcskék bújnak meg enyhén borostás arcán. De ami igazán szembetűnő, azok ragyogó kék szemei, azt hiszem soha nem láttam még ilyen színt, talán nincs is ilyen, csak külön neki lett megteremtve. Beleborzongtam… De miért? Egyáltalán miért gondolkodom rajta? Egyszerű kérdések, de most nem akarok ezekkel foglalkozni, inkább körbenézek, talán megismerkedem valakivel.

 

30-40 perc telhetett el céltalan bolyongással, ugyan nyüzsögtek a folyosók, a sok beköltöző diáktól, de nem volt olyan, aki társam lehetett volna a magányban. Gondoltam vissza megyek a szobámba, ám ekkor hírtelen hátulról valami tompa koppanást éreztem a testemen, és repültem is előre, egyenesen a padló irányába.

- Jaj ne haragudj! Olyan ügyetlen vagyok, had segítsek. – szólt a bocsánatkérő trillázó hang, miközben próbáltam egyensúlyba hozni a testem.

- Semmiség, semmi bajom, tényleg.

- Zsanett vagyok, most költözöm, csak kicsit többet vállaltam, mint amennyit elbírok. – szája kissé félére csúszott, mint aki most döbben rá, hogy az ember nem bírhat el csak annyit amennyit a teste enged.

- Igen azt éreztem, mit szólnál, ha segítenék, hogy ne ejts több nehéz dobozt mások nyakába? -Közben már a dobozokat pakoltam egy kupacba, hogy könnyedén felvehessem.

- Ohh. Azt megköszönném, de igazán nem vagy vicces.- fintorgott ironikusan.

- Egyébként Bálint, mármint a nevem! Fent lakom a harmadikon, én is nem rég költöztem be.

- Nos Bálint, akkor hozod ezeket? De vigyázz ám nagyon azokra a dobozokra, abban vannak a tartalékaim. – szemében egyfajta megszállottságot láttam, bizonyára nagyon fontos dolog lehet számára a doboz tartalma.

- Tartalékaid? Na erre kíváncsi vagyok…

Mint később kiderült Zsanett a tartalékok alatt, alkoholt értett… Fura egy lány, de nagyon szimpatikus, minden fájdalmat félre téve, amit a megismerkedésünk okozott, egy barátom már van. Később még sétáltam egyet a kollégium mellett lévő parkban, de szürkébe váltott az ég, és eljött az ideje, hogy visszatérjek a szobámba, melytől annyira rettegtem. Rettegtem? Vagy csak nem akartam Bencével találkozni? Magam sem tudom.

Ahogy fordítottam a kulcsot a zárban halottam, hogy beszélgetnek oda benn: Beszélgetnek? Valaki van a szobában Bencével? Az én Bencémmel? De miért lenne az enyém, hisz nem is ismerem. Teljesen megvadulva, berontottam a szobába, ahol egy gyönyörű lány ült az egyik ágyon, és épp abban a mozdulatban megfagyva, ahogy rájuk törtem, valószínűleg nagyon hevesen magyarázott valamit.

- Dóra, ő itt Bálint a szobatársam. Bálint, ő Dóra a barátnőm, és egyben kollégiumi lakótársunk. – mutatott felém Bence, miközben széles mosolyra húzódott a szája, és felém lépett kettőt.

-Barátnője?- tiltakoztam hevesen gondolataimban.

-         Üdv Dóra. Talán megzavartam valamit? Mert úgyis lenne még egy-két dolgom. – ziháltam kissé erősebb hangon, mint azt terveztem.

-         Dehogy is, ne butáskodj, épp rád vártunk. Nincs kedved átjönni Dóra szobájába? Egy kicsit leeresztenénk a beköltözéssel járó feszültséget. – Bence, Dórához lépett és kecses fedetlen vállára helyezte a kezét.

-         Hát… Öööö… Csak ha nem zavarok. – valójában magam sem tudtam mit is szeretnék.

 

Végül is elmentem velük Dóra szobájába, talán már nem is volt olyan meglepő, hogy Zsanett, Dóra lakótársa… Ki ismer még egy lányt aki ennyit bír inni?… Ha tényleg megittam volna minden pohár bort, amit kiönt nekem Zsanett, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom nem éltem volna meg a reggelt. Érdekes módon, Bencét és Dórát az egész este folyamán egyszer sem láttam, hogy csókolóztak volna, az mellékes, hogy megölelték egymást, megfogták egymás kezét,- amitől persze én eléggé ideges lettem- de nem láttam semmi jelét, hogy szerelmesek lennének egymásba. Ami azonban ez után történt, az számomra is egy teljesen új dolog.

Mikor, a számomra hihetetlen mennyiségű alkohol elfogyott, úgy gondoltuk ideje lefeküdnünk, én és Bence elköszöntünk, és elindultunk a sötét lépcsőházban a szobánk irányába. Nagyon izgatott voltam, most először voltunk a találkozásunk óta kettesben, a szívem a torkomban éreztem, a fülem lüktetett, és a tenyerem mérhetetlen módon izzadt. Próbáltam mindezeknek semmi jelét mutatni, bár szerintem azt sem vette volna észre, ha leesem a lépcsőről. Miután sikeresen bejutottunk a szobába, elindultam lemosni magamról az egész napos mocskot. Fürdés közben azon gondolkodtam vajon miért viselkedek így a jelenlétében, és miért neveztem az „én Bencém”-nek … Talán egy nagyon jó barátot látok benne? Vagy valami más van a dolog mögött, de ennél jobban nem is mertem belegondolni a témába. Féltem, hogy valami olyanra bukkanok, amit még gyermekkoromban eltemettem magamban nagyon-nagyon mélyen, és eddig sikeresen ott is maradt, vagyis eddig azt hittem, hogy már el is tűnt…

A szobában, Bence kiterülve, hason feküdt az ágyán, keze és lába az egyik oldalt lelógva. Nem volt be takarózva, hisz minek is ebben a dög melegben. Minden esetre alkalmam nyílt rá, hogy tüzetesebben megvizsgáljam teste részleteit. Nem volt annyira izmos, inkább csak kidolgozott, de hát mit is várhatnék egy úszótól, mert mint kiderül, versenyszerűen úszik. Elnéztem volna akár reggelig is, de sajnos a sötét szobában nem láttam valami sokat, így hát úgy döntöttem lefekszem, és átadom magam az álmaimnak.

 

-         Jó reggelt hétalvó! Ideje felkelned, lekéssük az elsősök kolis programjának kezdését. – szakította félbe egy nagyon kellemes álmomat, egy még élvezhetőbb hang, melyről tudtam, a gyönyört jelenti számomra.

-         Jó reggelt! Miért olyanunk is van? Nem lehetne, hogy kihagyjuk? Vagy menj nyugodtan egyedül Bence. – persze ezt nem gondoltam komolyan, mint ahogy hangom éléből is hallani lehetett.

-         Na, ne csináld már. Együtt kell, hogy menjünk, jó buli lesz meglátod. Ja egyébként akartam kérdezni, hogy nem lenne-e baj, ha délután feljönne egy barátom? – szemei olyan kérlelően bombáztak, aminek csak egy vasból készült szobor tudott volna ellenállni, bár a barátja látogatásától gombóc keletkezett a torkomban.

-         Nem, dehogy is, nyugodtan bármikor, nem kell ilyet megkérdezned.

-         Te is itt laksz, és ha téged valami zavar, akkor nyilván olyat nem teszek. Na de öltözz és induljunk.

Kellemetlenül, feszélyezve éreztem magam, ahogy ott állt az ágyam mellett és arra várt, hogy kibújjak a pléd alól, amivel takaróztam. De hát nincs mit szégyellnem, hisz ő fiú akárcsak én, de ha lány lenne, akkor sem lenne semmi ilyesmire okom. Ahogy felálltam, éreztem forró, égető tekintetét, ahogy végig szántja a feszültségtől lüktető bőrömet. Nem gondoltam volna, hogy az emberi szempár ilyesmire is képes, de ahogy azt már megállapítottam ő valamiben különleges, nagyon fura hatással van rám. Miközben felöltöztem végig ült, és engem nézett, eléggé zavarban voltam, nem mertem megkérdezni, hogy talán valami baja van, vagy rosszul van e, minden esetre elmúlt a kellemetlen feszültség, s helyét talán egy még rosszabb érzés vette át, a kétely. Kétely, hogy vajon mit is gondolok én, hogy talán azért néz, mert tetszem neki? Egyáltalán hogyan gondolhatok arra, hogy tetszem e neki, mikor még 2 napja a barátnőmtől búcsúztam otthon. Otthon, ahol a családom szeret, és reménykednek bennem, hogy nagy ember leszek. Vajon bűnös vagyok amiatt, hogy szeretném azt hinni, hogy tetszem Bencének? Megcsaltam ezzel a barátnőmet, Katát? Rengeteg kérdés, mely csak úgy kavargott a fejemben, akár egy tornádó. De egy dolgot biztosan tudtam, Bencével akarok lenni, mindegy mit csinálunk, vagy hová vesszük fel az óráinkat, de mellette a helyem.

 

A kollégiumi vetélkedő elég jó volt, jobb mint amire számítottam. Én és Bence egy csapatban voltunk, a rózsaszínben. Zsanett a kékben, és Dóra a lilában. Megismerkedtem jó pár emberrel, köztük Noellel aki egy elég érdekes személyiség. Eleinte nem volt különösképp szimpatikus, de mikor kockacukrot kellett enni a másikról, és én ettem róla, elég közeli kapcsolat alakult ki. Talán azért nem volt szimpatikus, mert túl jól nézett ki, túl jól ahhoz, hogy úgy gondoljam, talán barátok is lehetünk. Barna, rövid haj, barna szem, és nyilvánvalóan szolis barna bőr. Testalkatra úgy nézett körülbelül ki mint én, na jó egy picit izmosabb. Örömmel láttam, hogy Bence nem néz jó tekintettel rám és Noelre, tudtam, hogy semmi jelentősége, de egyfajta megnyugvást, elismerést éreztem.

Az első játéknap lezárásakor a lilák álltak vezetésre. Dóriék csapata, nem rajongtam a lányér különösképpen, talán azért mert ő megölelheti Bencét, és én meg nem? Mindegy is ha tehetem kerülni fogom a társaságát. Kezdjük is ezt el az ebédnél, feltett szándékom volt, hogy nem ülök ahhoz az asztalhoz, ahol Dóra ül. De mi van akkor ha ott lesz ő is, akivel annyira szeretnék együtt lenni?

Így is volt, Bence és a az ellenszenves lány ott ültek egy asztalnál, azonban meglepetésemre a mögöttük lévőnél Zsanett és Noel ült, aki hevesen integetett irányomba. Ez egy hatalmas mentőöv, hogy miért nem melléjük ülök. Noelék asztalánál kellemes légkör volt, Noel jelenléte nagyon megnyugtatóan hatott a szervezetemre, biztonságban éreztem magam, most először vettem észre a szemében egyfajta mosolyt mikor rám néz. Ez egy kissé felkavart, de jól esett, de ahogy láttam Noel mindenkire így tekintett, egy nagyon jó lelkű ember, ennyi az egész.

Az ebédlőben szinte csak már mi voltunk, meg egy-két lézengő diák, olyan jól elnevetgéltünk, hogy észre sem vettük, hogy már mindenki eltűnt. Elköszöntem tőlük, és a szobám felé vettem az irányt. Az úton eszembe jutott, hogy Bence említett valami barátot aki fel jönne délután, remélem még nincs itt, és nem zavarok. A szobában nem halottam semmi zajt, így hát beraktam a kulcsom, és elfordítottam, illetve próbáltam volna, de nem ment… Kopogtam, és fura csörrenések, csattanások, mint mikor valaki felugrik, és le üt valamit. Az ajtó hírtelen kinyílt. Ott állt Bence félmeztelenül, és a háta mögött egy alig látható cipő, de ahhoz eléggé látható, hogy kivehető legyen az, hogy egy férfi cipője, ami nem az enyém, és nem is az övé.

-         Bocs, Bálint. Tudod mondtam reggel, hogy feljönne valaki…

 

De már futottam is, valamit még mondott, de azt már nem hallottam. Futottam, nem tudtam hová, de éreztem, messze kell most lennem, és egyedül.

Szerző: Anaton

4 komment